halálról

Katona Henriett: Öt éves lányom gondolatai a halálról




Halál. Érthetetlen fogalom ez egy óvodás számára. A lányom három és fél éves volt, mikor elmondtuk neki, hogy előző nap meghalt a dédi mamája. Meghallgatott, nyugtázta magában. Semmi érzelmet nem láttam az arcán. Néhány nap múlva azt mesélte a szomszédnak, hogy "Képzeld, dédi mama meghalt, de már jobban van!" Elmosolyodtam a dolgon és félrehívtam.

- Aki meghalt, az nincs többé – magyaráztam neki. – Az a gondolatainkban él tovább!

- De hová lesz? Hol van? – nézett rám értetlenül. Nem tudta felfogni, hová tűnhet egy ember egyik pillanatról a másikra.

- Eltemetik a földbe, a temetőbe – válaszoltam.

Ezt nyugtázta magában. De gondolkodóba ejthette a dolog, mert néhány nappal később egyszer csak váratlanul megszólalt az autóban:

- Tudom, hogy meghalt dédi mama és hogy eltemettük a földbe. De mikor jöhet ki onnan?

Egy évvel később a tévében láttunk egy filmet, amelyben meghalt valaki. A lányom ismét felhozta a témát és dédi mama esetét. Az eltelt hónapok alatt sem felejtette el, ami történt. Azt kérdezte, miért halt meg dédi mama.

- Mert már öreg volt – feleltem.

- És mama meg tata is öreg?

- Nem, ők még fiatalok.

- És Te öreg vagy? - kérdezte.

- Nem, én még nem vagyok öreg.

- De ha öreg leszel, akkor meg fogsz halni?

- Igen, aki megöregszik, az meghal – válaszoltam. – Aki megszületett egyszer, az meghal egyszer, ez az élet rendje.

- Én is meg fogok egyszer halni? – kérdezte könnyes szemmel.

Nekem összeszorult a szívem, de mondtam neki, hogy még majd nagyon, nagyon sokára, mert még fiatal.

Kétségbeesetten rám nézett és azt mondta:

- De én maradni akarok!